Jánossy Andor akadémikus
a tápiószelei Agrobotanikai Intézet alapítója és haláláig igazgatója
Szombathelyen született 1908. augusztus 20-án, értelmiségi szülők
gyermekeként. Apja Jánossy Gábor Vas megye árvaszékének elnöke
volt, akit 1926-1934 között, a celldömölki választási kerület országgyűlési
képviselőjévé választottak. Édesanyja: Magassy Sarolta. Elemi- és középiskoláit
Szombathelyen végezte (1915-1926).Az érettségi után, 1926 őszén
felvették a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági Karára,
ahol 1930 júniusában végzett. A több mint négy évtizedes munkásságát
gyakorló gazdászként kezdte. Mint gazdasági segédtiszt a nyírbátori
Mándy-féle uradalomban (1931-1933), majd 1933-tól 1937-ig a Mezőhegyesi
Állami Ménesbirtokon, mint ideiglenes gyakornok tevékenykedett. Itt
nagy érdeklődéssel foglalkozott a növénytermesztés és a. növénynemesítés
elméleti és gyakorlati kérdéseivel. A fajtakérdést Székács Elemér
útmutatásai alapján kezdte tanulmányozni. A magyar búzafajták
kialakulását és élettani problémáit kutatta. Az egyetemi doktori címet
1933-ban, még gyakornok korában szerezte meg "summa cum laude"
minősítéssel. Disszertációját agrár-gazdaságtani témában írta.
Mezőhegyesről Miskolcra került a Megyei Gazdasági Felügyelőséghez,
majd 1938 szeptemberében Budapestre helyezték az Állami Növénytermelési
Hivatalhoz, ahol mint termesztési és elitvetőmag-termesztési gazdasági
segédfelügyelő bizonyította kiváló szervezőképességét. Itt az állami
növénynemesítő telepek és az elitvetőmag-szaporítások irányítása
volt a fő feladata. Ebben az időszakban szervezte meg Fleischmann Rudolf
irányítása mellett az állami növénynemesítő telepek és a magánnemesítő-telepek
közül Bánkút, Lovászpatona, és Hatvan elitvetőmag-szaporítási tevékenységét.
1940 és 1945 között gazdasági felügyelő, majd 1944-ben a Növénytermelési
Hivatal vezetőjévé nevezték ki.
1939-ben házasodott meg,
felesége Ulbrich Ilona. Három fiúgyermekük született: András (1940),
Gábor (1944) és Balázs (1947).
A háború után részt
vesz a nemesítő telepek munkájának beindításában és átszervezésében.
Az állami kezelésbe vett magánnemesítő-telepeken megszervezi és
elindítja a minőségi vetőmagtermesztést. A Növénytermelési Hivatal
1949. szeptember 1.-én beolvadt a Növénynemesítési és Növénytermesztési
Kutató Intézetbe, ahol Jánossy Andor a Fajtaelismerési osztály vezetője
lett. Az osztályt 1951-ben az FM Kísérletügyi Központjával, majd
1952-ben az Országos Vetőmagvizsgáló Intézettel vonták össze, és
ezzel egy időben Jánossy Andort az Intézet igazgatójának nevezték
ki. A fajtaelismerési osztály tovább működött, majd 1953. január
1.-től mint önálló költségvetési szerv a Kertészeti Kutató Intézet
keretében folytatta tevékenységét „Általános Növényfajtakísérleti
Osztály” néven. Ebből az osztályból alakították ki 1954. júniusában
az Országos Növényfajtakísérleti Intézetet. Már az ötvenes évek
elején foglalkozni kezdett a fajtakísérletezés és a növényfajta-minősítés
kérdéseivel. Kidolgozta ennek korszerű módszereit és szabályzatát.
Felhasználta ehhez a munkához a nagy elődök tapasztalatát, mindenekelőtt
Fleischmann Rudolfét, Baross Lászlóét, Székács Elemérét, Grábner
Emilét és másokét. A Fajtakísérleti Intézetet 1959-ig vezette, közben
a fenti beosztás mellett megbízták, 1955 és 1957 között, az FM Kísérletügyi
Főigazgatóságának vezetésével is.
Mezőgazdasági kandidátusi
értekezését 1956-ban védte meg "Adatok egyes kultúrnövények
nemesített és tájfajtáinak értékeléséhez" címmel. Ebben és
más munkáiban kortársait megelőzve mutatott rá a tájfajták értékére
a növénynemesítésben, kutatásban és oktatásban. 1959. május 16.-án
megbízást kapott az Országos Agrobotanikai Intézet megszervezésére.
Az intézet az Országos Növényfajtakísérleti Intézet fajtagyűjteményes
osztályából alakult. Időben felismerte, hogy a tájfajták begyűjtését
sürgősen el kell végezni, mert a nagyüzemi gazdálkodás terjedésével
ezek rövid idő alatt eltűnnek a köztermesztésből. Az Országos
Agrobotanikai Intézetben munkatársaival gyűjtő-utakat szervezett, elsősorban
a magyar kukorica, vöröshere és lucerna tájfajták felkutatására és
megmentésére. A vöröshere tájfajtákat felhasználta az Európa több
országában is elismert és termesztett Hungaropoly és Tápiopoly (Tápiói
tetraploid) tetraploid vöröshere fajták előállításához. Ezek a
fajták 1967-ben és 1970-ben kaptak állami elismerést.
Különös gondot fordított
az Agrobotanikai Intézet nemzetközi kapcsolatainak fejlesztésére.
Elindította és kiadta az Intézet tudományos folyóiratát, az
"Agrobotanikát" (1959), és a társintézetekkel folytatott
alapanyagcserét szolgáló intézeti mag katalógust, az "Index
Seminum"-ot.
Az eltérő klímaigényű
gyűjtemények fenntartására és vizsgálatára három telepet létesített.
Egyet Szombathely mellett Táplánszentkereszten, egyet a Bakony hegyei között
Lókúton és végül a harmadikat a Nyírségben, Nagykállón.
1965-ben védte meg akadémiai
doktori értekezését "A vöröshere termelésfejlesztés kérdései,
nemesítői kiindulási anyag előállítása" témában. Ezt követően
avatták a mezőgazdasági tudományok doktorává. Számos tudományos és
ismeretterjesztő cikke fémjelzi munkásságát. Három társszerzővel
írta meg "A magyar kukoricafajták és termesztésük" című
könyvet, amely 1957-ben jelent meg. 1963-ban adták ki "A vöröshere
termesztése és nemesítése" c. könyvét, majd 1968-ban és
1971-ben a munkatársai közreműködésével írt "Herefajok
termesztése és nemesítése" (1968), valamint a "Vicia fajok
termesztése és nemesítése" (1971) monográfiáit. 1966-ban
ugyancsak társszerzőkkel közösen szerkesztették a Biometriai értelmező
szótárt.
Deutsch Miklóssal közösen
állították elő a Taplánszentkereszti vörösherefajtát, mely
1958-ban kapott állami elismerést. A tetraploid vöröshere fajtákon kívül
Jánossy Andor nevéhez fűződik a Tápiószelei 1-es és Tápiószelei
2-es lucernafajták, a Kemenesaljai bíborhere és a Tápláni tavaszi árpa
előállítása.
A Magyar Tudományos Akadémia
1969-ben levelező tagjává választotta. Aktívan vett részt az Akadémia
különböző bizottságainak (MTA Növénynemesítési Bizottság, Mezőgazdasági
Metodikai Munkabizottság) munkájában. Tagja volt a Magyar Biológiai Társaságnak,
a TIT-nek, az Agrártudományi Egyesületnek. A szerkesztő bizottsági
tagja volt az Acta Agronomica, az Élet és Tudomány című. folyóiratoknak
és a Kultúrflórának. Széles körű elméleti és gyakorlati
tapasztalatait készségesen osztotta meg a fiatal szakemberekkel. Csaknem
tíz éven át tartott előadásokat a debreceni és a gödöllői agrártudományi
egyetemeken, és részt vett a vizsgáztató bizottságok munkájában is.
A Debreceni Agrártudományi Egyetem 1968-ban címzetes egyetemi tanári címet
adományozott részére oktatói munkásságának elismeréseként, majd
1971-ben az Európai Növénynemesítők Szövetségének alelnökévé választották
meg.
Az EUCARPIA kongresszusát
1974-ben az ő irányításával rendezték meg Budapesten (1974. jún.
24-29.). Ettől kezdve haláláig az EUCARPIA elnöki tisztét látta el.
A hazai nagy elődök
mellett példaképe volt Vavilov orosz genetikus a kultúrnövény géncentrum
elmélet kidolgozója, akinek munkásságát nagyra értékelte. A
magyarországi növényi génbank kialakításának szükségességére
– figyelembe véve a külföldi eredményeket is - egyre több helyen hívta
fel a figyelmet. Beszélt a rádióban, a televízióban, az újságok több
cikkben közölték a génbankról szóló terveit, elképzeléseit. Az
MTA és a METESZ közös rendezésében a Környezetvédelmi Szakmai
Napokon (Víz-levegő-élet '73) „A rezervációk jelentősége a géntartalékok
szempontjából, génbankok” címmel tartott előadást. Ebben rámutatott
arra, „hogy a génbankok rendszere az értékes és változatos növényi
populációk megőrzésével messzemenően hozzájárul a természetvédelem,
az élő környezet fenntartásához.”. „A tápiószelei fajtagyűjteményekkel
folytatott kutatómunka és -tevékenység tulajdonképpen a növényi génbankmunkának
egyszerűbb formája” - hangoztatta több alkalommal.
Fájdalmasan korán, életének
67. évében, 1975. május 4-én, rövid betegség után hunyt el
Budapesten.